rendező: Susanne Bier
szereplők: Hugh Grant, Nicole Kidman, Noah Jupe, Donald Sutherland

Halászlé, töltött káposzta, bejgli – PER10! Akkor lenne ez a beköszönés igazán autentikus, ha idén nem júniusban lett volna a legutóbbi bejegyzésem, és most igazán ide illik a mondat, amit otthon sokszor emlegettünk családi körben, ha valamire nem jutott idő év közben: „Majd karácsonykor!” 2020 sok minden szempontból lett rendkívüli és ez alól az sem kivétel, hogy a kívántnál sokkal kevesebb időm jutott az írásra, de így az ünnep másnapja tökéletes alkalom arra, hogy elkezdjem bepótolni az elmaradásomat. Először az HBO egyik új, saját gyártású minisorozatát veszem górcső alá…

A The Undoing Jean Hanff Korelitz 2014-ben megjelent regénye alapján készült, mely jól illeszkedik a történethez és a főszereplőkhöz, ha megismered az életüket. Jonathan Fraser köztiszteletben álló orvos, aki gyermekonkológusként sokszor Élet és Halál ura, legalábbis a betegek és a hozzátartozóik számára. Felesége, a mindig gyönyörű Grace szintén az egészségügyben dolgozik: pszichológusként tevékenykedik és szakmája egyik elismert szereplője. Kisfiúk, a 12 éves Henry a korának megfelelő kérdésekkel van elfoglalva, így számára az egyik legfontosabb kérdés az, hogy mikor lehet saját kutyája. Ebbe az idilli és tökéletesnek tűnő világba kavar be egy haláleset, melyet nem tudunk, nem akarunk összekapcsolni a családdal.

Elena Alves egy szemre való, fiatal anyuka, aki agilis lépésekkel próbálkozik bekapcsolódni kisfia új iskolájának szülői munkaközösségébe, s vállalna szerepet a hagyományos évi alapítványi bál szervezésébe. Ha hagynák. Az anyukák. Az első megérzéseik alapján nehezen befogadó közegnek igaza van? Valóban meghökkentő és tényleg kifogásolható a nő viselkedése? Vagy csak irigyek az egyébként jómódban élő negyvenes nők a fiatalabb, szebb „versenytársukra”? Mindenesetre vérbe fagyva találja meg saját műtermében a nőt kisfia, amivel elindul a lavina a Fraser családban…

A minisorozat rendezője az a Susanne Bier, aki elsősorban az emberben, mint egyénben lejátszódó belső vívódásokat mutatja be filmjeiben (Testvéred feleségét, 2004; Esküvő után, 2006; Egy jobb világ, 2010) és bár drámai történeteket mesél el, mégsem vetnek óriási hullámokat az érzések a megtekintésük közben. Ez a Tudhattad volna alatt is így volt. Mert kétségkívül minden részletre kiterjedő alapossággal összerakott sorozatról van szó – mégsem érte el azt a hatást a végére, amit az első pár rész ígért.

A karakterek és így a színészek is kiválóak, de egyikkel sem tudtam azonosulni. Grace – akinek a szemüvegén keresztül vizslathatjuk végig a történéseket – egy okos, ön- és céltudatos nő, de nem önazonos. Bár hangoztatja, hogy hallgassunk az első megérzéseinkre, neki mégsem sikerült… Jonathannak hinni akarsz, mert egy orvosnak hinni kell. Ha már a gyermekedet gyógyító orvosnak sem hiszel, akkor vajon kinek? Grace apja Franklin, akiről semmi egyebet nem tudunk meg, csupán azt, hogy egy szálloda nagyságú épületben lakik, az elképzelhetőnél is több pénze van és a lányáért sok olyan dolgot is képes bevállalni, illetve már bevállalt a múltban, amivel nem feltétlenül ért ő maga sem egyet. A többiek csupán eszközök arra, hogy a lehető legjobban kidomborodjon a kétség és feltegyük minden rész végén magunknak a kérdést másra és másra mutatva az ujjunkat: Vajon most ő volt az?

Nicole Kidman sok mindenkinek egyre művibb az évek és a sok plasztika előrehaladtával, rám mégis jó benyomást tett a játéka. Jól hozza az erős, majd egyre inkább kétségbeesett, a világát elvesztő nőt. Hugh Grant karrierje egyik legkiforrottabb alakítását látjuk a tv-ben, míg Donald Sutherland kisujjgyakorlatnak betudható magabiztossággal hozza a kőgazdag, az üzleti élettől már visszavonult apa szerepét.

A mindössze hat részből álló sorozat sok tekintetben remek, melyek közül is kiemelkedik a hangulatteremtés. A jól megrajzolt események láncolatához remekül passzol a téli New York és a Central Park havas látképe. A séták az utcákon, a parkban indokolatlannak tűnik, sőt, az is, mégis megbocsájtó tudok lenni, mert el tudom képzelni az érzést, mely magával ragad a Nagy Almában egy ilyen séta közben. És a díszlet részletessége nem csak a környezetre korlátozódik, hanem ki kell emelni a remek a jelmeztervezést is. A gazdag és az alsóbb társadalmi rétegeket is megmutató széria jól egyensúlyoz közöttük, nagyon jól mutatja be mindezeket a különbségeket a ruhákban, a színekben, az épületekben – kiváltképp a belső helyiségekben –, a fényekben.

Sokáig eldöntetlen a kérdés a valóság és képzelet, múlt és jelen között, aztán végül minden kisimul, minden kiderül. Egy jellemrajzot kapunk, mely megmagyaráz és alátámaszt. Részletezi a múltbéli sérelmeket, a sebeket, az okokat és az okozatokat. Ezzel együtt nagy üresség és hiányérzet lett úrrá rajtam azzal együtt is, hogy kerek, egész, lezárt történetet kaptunk. Vártam a csattanót, a csavart, mely meglep és megdöbbent. Ami után percekig csöndben ülök és csak nézek ki a fejemből. De hisz mindenki tudja, milyen érzés is ez. Miután felocsúdtam a végén, azt találtam mondani, tudtam volna jobb befejezést írni…

Sylvia Steineitz lett volna a megoldás. Nem értettem a szerepét. Ahhoz, hogy csak Grace barátnője, túl nagy teret kapott a karaktere. Ahhoz, hogy érdemi szerepe legyen a történet szerint – túl keveset. Aránytévesztés és feleslegesen elhelyezett karakter az övé, akinek jelenléte hatással van az egész mű értékelésére. Most egy akár kiváló és évekig etalonként emlegetett sorozat helyett egy elpuskázott és az arányokat tévesztő szériáról kell verdiktet mondanom…

A sorozat elérhető az HBO GO kínálatában!