executive producer: Howard Gordon, Alex Gansa
szereplők: Claire Danes, Mandy Patinkin, Rupert Friend, Maury Sterling, F. Murray Abraham, Damian Lewis

Már főiskolás voltam, mikor rákattantam a sorozatokra. Újszerű volt az addiktivitás, hogy nem fáradtam el három, négy, akár több rész megnézése után sem és ekkor tapasztaltam meg, mit is jelent a cliffhanger kifejezés. Ezeket az emlékeket elevenítette fel ismét Howard Gordon és Alex Gansa harmadik sikerszériája a Homeland! A két név egyébként garancia a minőségre, ők készítették az X-Akták és a 24 című kultikus sorozatokat is…

A produkció alapjául szolgáló izraeli Hatufim – Prisoners of War annyira, de annyira amerikai sztori, hogy nem tudták nem megcsinálni a tengerentúli változatot: három izraeli hadifogoly tizenhét évnyi (!) rabság után kiszabadul Libanonból; az ő újra-beilleszkedésükkel kapcsolatos megpróbáltatásaikat kísérhetjük nyomon a nyomasztó, közel-keleti drámában.

A Homeland némiképp tompított az eredeti koncepción: egy, nyolcévnyi afgán fogság után szabadult, amerikai tengerészgyalogos kálváriáját mutatják be. Nicholas Brody (Damian Lewis) őrmestert hősként tisztelik, aki majd’ egy évtizednyi kínzás és szenvedés után végre hazatérhet az otthonába, a családjához. De ahogy az lenni szokott, nem ennyire egyszerű a helyzet: a családi viszonyok megváltoztak, ráadásul Carrie Mathison (Claire Danes), a CIA Közel-Kelet elemzője ármányt feltételez a történetben és az első pillanattól kezdve bizalmatlan mind Brodyval, mind az egész felhajtással szemben. Egy évekkel ezelőtti, titkos forrásától kapott információ alapján árulástól tart, mivel a fülese alapján egy amerikai tiszt átállt a terroristák oldalára… Izgalmasnak hangzik, ugye?

A sorozat ezen fázisában egyértelműen és teljesen érthetően Brody van a középpontban, de Carrie karaktere sokkal izgalmasabb és összetettebb bárkinél, minthogy ne legyen ő is fókuszban. A roppant mód tehetséges, több évet a közel-keleti terepen lehúzó CIA-s semmitől és senkitől sem riad vissza: hajtja az igazságérzete és a hazaszeretete, amiért akár az életét is kockáztatja. Tiszta Jack Bauer utánérzés… Kifejezetten izgalmassá tették az írók a karaktert a bipoláris zavarral, melyet sokszor jobban, nem ritkán egyáltalán nem tud kontrollálni, s melynek megléte gyökeresen határozza meg a munkához való hatékonyságát Carrie-nek: bár egyértelműen negatív hatással van rá, mégis van egy határpont, amíg a betegség szabadjára engedésével sokkal jobban tud kémelhárítóként működni, mint annak kezelésével. Ezt a bizonyos pontot viszont csak úgy tudja elérni, hogy utána már drasztikus orvosi beavatkozások sorát kell elviselnie, hogy vissza tudjon térni a normális, emberi viszonyok közé…

A sorozat első két évadában hangsúlyos szerepet kap a Brody-család, ami nem a legerősebb területe a szériának… Bár fontos motiváció rejlik a szerepeltetésük mögött, mégsem sikerült szimpatikussá, érdekessé, élővé tenni a karaktereket. Bár Jessica (Morena Baccarin) egy szép kellék, akire jó ránézni, és fontos szerep jut Brody új életének igazgatásában, de nem tud érzelmet kiváltani a nézőből, legfeljebb akkor, amikor fedetlen testtel láthatjuk a hálószobában… Dana és Chris közül egyértelműen a nővér kapta az erősebb jeleneteket, de inkább volt idegesítő, mintsem érdekfeszítő a családi szál, leszámítva az első évad utolsó fél óráját.

Az eredeti, izraeli széria összesen kétszer tíz részt élt meg, így egy erős huszárvágással csavartak a történeten az alkotók és ún. spinoff-olták a történetet a harmadik évadtól, amivel immár egyértelműen Carrie-t tették a középpontba: a határait feszegető, sokszor az illegális eszközöktől sem visszariadó, de nagyon szerethető hírszerző-kém történetei minden esetben a való világunkban játszódó politikai, geopolitikai, technológiai és társadalmi eseményekre reflektál.

Mindenféleképpen szót kell ejteni további fő- és mellékszereplőkről, akiket magammal fogok még hordozni sokáig, annyira szívemhez nőttek. Természetesen a vén medvével kell kezdenem a sort: Saul Berenson egyszerre képviselte Carrie józan eszét, kvázi apját, mondhatni Carrie egyensúlyát! Kellett a női mellé egy férfi karakter, aki hitelesebbé teszi a történetet, egy idősödő, már mindent átélt vezető, aki tapasztalatával mindig a helyes irányba tudja terelni a szertelen, mindig lázadó és agilis nőt. Mandy Patinkin hálás szerepet kapott a befolyásos, ismert és elismert kémet játszva, aminek maximálisan meg is felelt. És még egy, személyes megjegyzés: a szakálla első osztályú :)

Peter Quinn megosztó személyiség a sorozatban, akit az első jeleneteknél kifejezetten nem kedveltem, majd annál inkább megszerettem. Melankolikus, magába zárkózó, a sebeit egyedül nyalogató gyilkológép, akinek bizony vannak érzelmei is, de azokat nem tudja kimutatni. Az alkotók nagyon jó érzékkel építették fel az egyik kulcsfigura szerepéig. Rupert Friend hatodik évadban alakított játéka megdöbbentő és letaglózó volt, teljesen átszellemülten hozta a karakterben rejlő lehetőségeket, mely néhány könnycseppet is megérdemelt az évad végére…

Max Piotrowski észrevétlenül lett Carrie leghűbb társa, aki minden körülmények között, mindenhová kísérte barátját és minden lehetőséget megragadott, hogy segíthessen neki. Maury Sterling nem a színészek ősatyja, de a geek programozó-informatikus szerepében lubickolt. Minden jelenet, amelyben szerepelt, benne volt a valódiság érzése. Egy alkalommal látszott rajta valódi érzelem, ekkor teljes volt a döbbenet…

Dar Adalról sosem derült ki igazán, milyen beosztásban is van a CIA-nál, de valahogy mindig odakeveredett a tűz közelébe, hogy aztán jól megkeverje a kártyákat. Szerepe több rétegű: egyrészt hatalmas tapasztalata és széleskörű kapcsolatrendszere által minden infóhoz hozzájutott, másrészt a befolyását nem mindig a néző számára legjobb módon használta fel. F. Murray Abraham számomra már megmarad a mindig negatív szerepeket játszó művészzseni kategóriájában, amit a Homeland-ban is elképesztő profizmussal hozott: el tudta érni, hogy szívből gyűlöljem a fickót!

A sorozat rendkívül erősen kezdett kritikai és rajongói oldalról is. 2012-ben és 2013-ban is elhozta a legjobb drámának járó díjat a Goldan Globe-on és az Emmy Awards-on, valamint ugyanebben a két évben a két főszereplő szintén díjazott lett a két legnagyobb tévés díjazáson, mint a legjobb női (2012,2013) és mint a legjobb férfi (2013) drámai színészek. Az irányváltás már nem lett ekkora siker, sokan elkoptak az sorozat mellől, de még így is az amerikai SHOWTIME kábelcsatorna legnézettebb sorozata maradt.

Régen éreztem olyan, mint a Homeland nézése közben: amíg egy-egy izgalmasabbnak tűnő film csak nehezen tartja fent a figyelmemet, addig Brody és Claire története közben nem kellett folyamatosan a telefonomat birizgálni – egyszerűen nem jutott eszembe másra koncentrálni. Néhol görcsbe rándult gyomorral, valahol lerágott körömmel, nem ritkán pedig leesett állal figyelmet a történet alakulását. Ha akartok 96 résznyi elfoglaltságot az elkövetkező hetekre, kezdjétek el a Homeland-et, nem fogjátok megbánni!