rendező: Edgar Wright
szereplők: Ansel Elgort, Kevin Spacey, Lily James, Jamie Foxx, Jon Hamm, Eiza González

Valamilyen megmagyarázhatatlan kultikus maszlaggal van nyakon öntve Edgar Wright 2017-es mozija, amit a hétvégén egy új projekt elindításának reményében sikerült abszolválnom. Úgy másfél évvel ezelőtt már nekifutottam egyszer, akkor húsz perc után kikapcsoltam – most sem kellett volna sok hozzá, hogy hamarabb fejezzem be a filmet, mint ahogy véget ér…

Edgar Wright az angol újhullám egyik legegyedibb rendezője, aki a zeneiparban is otthonosan mozog – több videóklipet is rendezett az évek folyamán –, ami végig érezhető is a Nyomd, Bébi, nyomd képi és zenei világán. A filmet rendkívül egyszerűen, egy két mondatos szüzsével le lehet írni: Megismerünk egy zenét nagyon kedvelő, félénk, de a volán mögött piszok bevállalós srácot. Tervét, hogy kiszakad az alvilágból és világgá megy a barátnőjével, egy balul elsült akció húzza keresztbe. Az, hogy a sztori szögegyszerű nem baj, sokszor láttuk már a mozivásznon, mennyire kiváló alkotások születhetnek akár csak egy helyiségben is. Bármennyire is akar pörgős lenni a Baby Driver, annyira előre dobozolt, műanyag érzésem támadt, hogy nem tudtam felvenni a fordulatszámot…

Valódi értéket és kuriózumot a zene előtérbe helyezésével tud teremteni Wright: az egész film egy hosszúra sikerült videóklip, melynek stílusát a főszereplő hangulata változtatja folyamatosan. A legjobb jelenet is ehhez köthető: vissza kell szállni az autóba és újraindítani a számot, hogy ütemre lehessen bankot rabolni – tényleg zseniális, ezért jár a képzeletbeli kalapemelése, de ez és az ehhez hasonló gagek sem képesek kihúzni a történetet a dögunalomból…

A színészek irritáltak. Mind! Na jó, nem mind – a Deborat megformáló Lily Jamest jó volt látni a szende pincérlány szerepében és Dobó Enikő bájos hangja is nagyon passzolt a karakterhez! De a főszereplő Ansel Elgort súlytalan, Kevin Spacey közhelyes, Jamie Foxxt konkrétan megütöttem volna, míg Jon Hammnak sokkal jobban állt Don Draper laza, reklámőrül karaktere, mint a bosszúra szomjas vadállaté…

A film közben végig az volt az érzésem, hogy ez nem is lenne rossz, ha el tudták volna dönteni az alkotók, milyen koncepciót fognak követni, de végül valami nagy egyet nem értés kerekedett belőle: -  Készítsünk egy feszes, kemény akciófilmet vagány zenékkel! Meg a - Neeem, szó sem lehet róla, ennek egy laza, zenés-szatírának kell lennie! oldal között hánykolódik végig a film és nem tudtam belehelyezkedni a miliőbe – folyamatosan kizökkentett valami: egyszer Bébi bamba képe húzott le, másszor az erőltetett, túl komolyan vett akciójelenet miatt lettem bosszús – tehát elég erős hangulatváltozásokon mentem át én is a film alatt – de egyszer sem pozitív előjellel…

Trendi szeretni a Baby Drivert, nekem mégsem sikerült elájulnom tőle. A zenére épülő koncepció valóban egyedi, de sajnos kevés. Ha számotokra fontosabb egy filmben a jó zene, mint akár a feszültségteremtés, a jó karakter ábrázolás, vagy maga a történet, akkor még tetszhet is, egyébként felejtős ☹